„Minden nőnek lehetőséget kéne kapnia a harmóniára, az önbecsülésre, a saját maguk kiteljesedésére.”

Emese sikertörténete (31 éves)

Vajon mi késztet egy nőt arra, hogy plasztikai sebészhez forduljon? Hiúság? Elkeseredettség? Magának vagy talán másnak való megfelelési vágy? A tehetetlenség érzése? A csalódottság, hogy nem képes „csupán” önerőből változtatni magán? A kényszer? Egészségügyi okok? Az érvényesülés lehetősége?

Mindenkit más vezérel, az én esetemben talán a fentiek összessége.

Mindig is ducibb lány voltam, markolható idomokkal. Egy cseppet sem zavart, önbizalommal teli, boldog kamaszkorom volt, a férjemet is „töltött galambként” ismertem meg. A gyerekkoromra nem volt jellemző a reformkonyha, a salátát nem igazán ismertük. Az egészséges életmódhoz vezető hosszú úton a főiskola egyértelműen zsákutca volt. Az évekig tartó össze-vissza evés, a bulik és a gyorskaják ahhoz vezettek, hogy már 68 kilósan álltam az oltár elé. Akkor már kezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, de nem eléggé ahhoz, hogy tegyek is valamit ellene. Az első gyermekemnél 78 kilóval kezdtem el a terhességet, a 9 hónap végére elértem a 93 kilót. A szülés után már tudtam, hogy így nem fogok tudni anyaként helytállni, ha nem vagyok elégedettebb magammal. Az elhatározás megvolt, elkezdődött egy új korszak az életemben. Az első fél évet leginkább az információszerzés tette ki, hiszen semmi kiindulási pontom nem volt a helyes táplálkozást, mozgást illetően. Szerencsére a szoptatás során gyorsan és látványosan olvadtak le rólam a kilók. A folyamatot az is segítette, hogy a kisfiam igényeit figyelembe véve főztem, ami igencsak egészségesnek volt mondható. Idővel a heti egy mozgás is beépült az életembe. Alig több mint egy év alatt 55 kilóra fogytam le. A testem óriási igénybevételnek volt kitéve a terhesség alatt és után, a 40 kilós súlyingadozás, az életvitel és a helytelen táplálkozás tönkretette a bőrömet. A terhesség során a köldököm fölé érő, vastag és mély striák alakultak ki, melyek az egész alhasamon és a combom belső felén is végigfutottak. A melleim az eredeti C kosárból D-re duzzadt a szoptatás alatt, bár ez nem bántott kicsit sem, tejem volt bőven, és a telt keblek kifejezetten tetszettek.

Bár a fogyás nem egyik napról a másikra történt, a bőröm képtelen volt követni a változást. Kifogytam belőle. Ennek ellenére ez akkor még azért nem zavart annyira, mert a fogyás okozta öröm erős volt. Elkezdtem komolyabban edzeni, még inkább odafigyelni a táplálkozásra, hogy saját önerőből alakíthassam a testem, feszesítsem a bőröm. Annak ellenére, hogy a második terhességem során rengeteget híztam, 4-5 hónap alatt visszanyertem a terhesség előtti alakomat, ismét 55-57 kiló voltam. De sajnos a meztelen valóság nagyon elkeserítő volt. Kinyúlt, lógó bőr a hason, a mellek helyén meg két üres tejeszacskó, ami önálló életet élt, a melltartóból kibuggyant, oldalt fekve rákönyököltek a gyerekek, és olyan lapos volt, hogy fel lehetett volna tekerni palacsintának. A helyzet a szoptatás vége felé (1 év után) még borzalmasabb lett. A melleimből csak két bőrtasak maradt. Vékony voltam, ruhában csinosnak mondható, de ugyanakkor a tükör előtt állva sírhatnékom volt. Jobban oda kellett figyelni az öltözködésre, mint duci koromban, hogy eltakarjam a bőrt a hasamon, és kordában tartsam a kis tasakjaimat. Egyáltalán nem voltam boldog. Eljött az a pont az életemben, hogy komolyan elgondolkodtam; vagy ezzel élek együtt tovább, és 30 évesen pólóban szeretkezek a férjemmel, és kerülöm a tükröt, vagy utána járok a lehetőségeknek.

Az zavart a leginkább, hogy mindent megtettem azért, hogy egészséges és csinos legyek, de egy ponton túl bármennyit sportoltam, edzettem, semmi sem használt, a visszamaradt bőrt nem tudtam eltüntetni. Nem voltam képes tovább alakítani, változtatni a testemen. Ez a tehetetlenség vezetett odáig, hogy felvetettem a férjemnek a gondolatot; plasztikai sebészhez fordulnék. Tartottam a reakciójától, de szükségem volt a véleményére, hiszen magam is bizonytalan voltam. Annyi kérdés, aggály, kétely merült fel bennem. Nehéz volt a sztereotípiáktól elvonatkoztatni.

A férjemmel történt beszélgetés nagyon megnyugtatott, és megerősítette az elhatározásomat. Hozzáteszem, hogy az én férjem soha „nem látta” azokat a striákat, a lógó hasbőrt és a lógó melleimet, nem látott csúnyábbnak, soha nem tett egyetlen negatív megjegyzést sem. Ő teljesen elfogadta azt a testet, ami lett, annak ellenére, hogy teljesen más volt, mint a megismerkedésünkkor. Hát kérem ez az igazi szerelem, bármilyen változáson mentem keresztül testileg és lelkileg, ő mindig mellettem volt/van.

 „A férjem nem bátorított és bíztatott egyértelműen, nem volt ellene határozottan, hanem hagyta, hogy én döntsek erről, és biztosított a támogatásáról. Pont erre volt szükségem. Tudta, hogy mit jelent ez nekem, és hogy mennyire frusztrál a kinézetem.”

 Az első kérdés az volt, hogy csak mellműtét legyen vagy has is? Lehet-e a kettőt egyszerre egyáltalán? A melleimet felvarrni is kell vagy „csak” kitölteni szükséges? Türelmetlen ember lévén már másnap műtétre mentem volna, annyira felerősödött bennem a vágy, a változás lehetősége. Ám ez egy nem kis anyagi vonzattal járó, életre szóló döntés, ami alapos körültekintést és megfontolást igényel. Elkezdtem az információgyűjtést, tájékozódást, konzultációs időpontok szervezését.

A Budai Esztétikai Központba a nőgyógyászom javaslatára mentem el. Előtte két helyen jártam, ahol két, teljesen ellentmondásos szakvéleményt kaptam, ami eléggé elbizonytalanított. Az első helyen az orvos szerint fel kell varrni a melleimet, implantátumot kell behelyezni, és a hasplasztikára csak külön kerülhet sor. A második sebész minden gond nélkül elvégezte volna a kombinált műtétet, és a felvarrást sem tartotta indokoltnak. Érthető tehát, hogy zavartan és kissé bizalmatlanul mentem a 3. helyre, mégis tele izgalommal és reménnyel.

A Bernivel való találkozás során minden kétségem elszállt. Közvetlensége, embersége és szakmai hozzáállása egyértelműen eldöntötték, ő fog megműteni. Az első konzultáció alkalmával minden fontos kérdésemre választ kaptam. Felpróbálhattam az implantátumokat, berajzolta a testemen a beavatkozás mértékét, főbb vonalait. Teljes nyugalommal jöttem el a klinikáról. A következő találkozásunkig többször írtam Berninek, ha felmerült a kérdés, és ő mindig készséggel válaszolt. A műtét időpontját a szoptatás befejezését követő 5. hónap végére tettük, 2015. január 31-re. A műtét előtti vizsgálatok elvégzéséhez rengeteg segítséget kaptam Bernitől, így a nagy napra gond nélkül fel tudtam készülni.

Aznap teljesen nyugodtan mentem be a klinikára és elfoglaltam a szobámat. Berni jött és berajzolt. Emlékszem, hogy a sportmelltartót és a fűzőt szorongatva sétáltam be a műtőbe, felfeküdtem a műtőasztalra és nagyon-nagyon fáztam. Kombinált műtétet végeztek rajtam, Mentor 375 implantátumot helyeztek be és a hasamon köldökáthelyezéssel járó teljes hasplasztikára került sor. Az utána következő pár órából emlékfoszlányaim vannak csak, hogy beemelnek az ágyba, és csak aludni szeretnék. Nem voltak fájdalmaim az ébredést követően, csak a belőlem kilógó folyadékgyűjtő tasakok voltak idegenek számomra (persze hamar összebarátkoztunk, mivel mindenhova cipelnem kellett őket J). A melleimből már a műtétet követően eltávolították a tasakokat, így másnap, amikor elhagyhattam a klinikát, már csak két „társammal” távoztam. Fura volt, hogy görnyedten jártam sokáig, nem tudtam kiegyenesedni, annyira feszes lett a bőr a hasamon. Így 10 hónap elteltével már nem emlékszem mindenre a felépülés időszakából, az elején voltak napok, amikor elgondolkodtam az épelméjűségemről, hogy mindezt bevállaltam. Két kisgyerek mellett a mindennapi feladatok ellátása alapos tervezést igényeltek, a háztartás és a gyerekek körüli teendők emelés és megerőltetés nélkül igencsak nagy kihívásnak bizonyultak. De a férjem rengeteget segített és a gyerekek is szokatlanul együttműködőek voltak. Fura, de olyan gyorsan eltelt az első pár hét, hogy minden kellemetlenségével, nehézségével együtt szinte kitörlődött az emlékezetemből.

Májusban még sor került egy bimbó körüli felvarrásra, addig pedig rendszeresen kontrollra jártam Bernihez, varratszedésre, sebkötésre, és hónapról-hónapra láttam a gyógyulást. A második, korrekciós műtét helyi érzéstelenítéssel történt, végig ébren voltam alatta.  Nos, az egy örök élmény marad, konkrétan végigröhögtem az egészet. Mialatt kétoldalról húzták a melleimet, szabták, varrták, jókat sztorizgattunk, énekeltünk, piercingekről beszélgettünk és jó nagyokat nevettünk. Az egész társaság, Bernitől kezdve a nővérekig mindenki annyira kedves, közvetlen és jófej volt, hogy minden alkalommal teljes nyugodtsággal, bizalommal érkeztem a klinikára.

A kontrollok ritkultak, a hegek halványodtak, de Bernihez a mai napig bátran fordulhatok tanácsért, kereshetem kérdéssel és jó érzéssel mesélek róla bárkinek, akit beavatok az átváltozásom történetébe. Nyomon követem az életét és szakmai pályáját a közösségi oldalon, büszkén szavazok rá az Aranyanyu Díj pályázatán, mert lehetőséget kaptam tőle. Lehetőséget a kiegyensúlyozottságra, kiváló alapot a testem formálására, önbizalmat, nőiességet, magabiztosságot. Minden nőnek lehetőséget kéne kapnia a harmóniára, az önbecsülésre, a saját maguk kiteljesedésére.

Köszönjük Emesének, hogy megosztotta velünk történetét és véleményét!