„a hasam feszes, a szűk ruhákat már fel tudom venni; sőt sokan megdicsérnek, hogy mennyit fogytam, pedig valójában nem is…”

Márta sikertörténete (38 éves)

A hasplasztika műtétem nem egy hirtelen elhatározás eredménye volt. Legalább három éve gyötörtem magamat és szűkebb környezetemet a „hatalmas has” problémámmal. Az igazság az, hogy a családom – elsősorban a Férjem és az Édesanyám – nagyon megértőek és támogatóak voltak; valójában a döntést nekem kellett meghozni, és ez nagyon-nagyon nehéz volt.

A történetem persze nem három éve kezdődött, hanem sokkal korábban. Három gyermeket szültem, viszonylag rövid időközökkel. Mindhárom terhességnél közel 30 kilogrammot híztam. Az első két gyermek után sikerült szépen visszafogyni, persze még így is volt 5 kg súlytöbbletem az első teherbeeséshez képest, de a hasam szépen regenerálódott, visszahúzódott. Ekkor még egész normálisan néztem ki pocaktájon. A harmadik szülést követően azonban már a hasam akkora lett, hogy hiába fogytam, a hasam akkor még nagyobbnak tűnt.

„Kimondhatatlanul zavart, hogy nem tudok csinos ruhákba, fölsőkbe bújni; csak olyanokba, amik lebegnek rajtam, mert nem tudtam elviselni a domborodó pocak látványát.”

Ehhez még hozzájárult az is, hogy sokan kérdezgették, hogy mikor jön a negyedik baba, gratulálhatunk? Hát ezek a mondatok, amik jól földbe tudják döngölni az embert.

Elkezdtem keresgélni az interneten zsírleszívás témában. Minél többet kutattam, olvastam, annál jobban elbizonytalanodtam. Számtalan honlapot böngésztem át, rengeteg fórumot elolvastam; még regisztráltam is, hogy előtte-utána képeket tudjak nézegetni.
Aztán valahogy felhagytam az egésszel, egészen idén márciusig. Ekkor egy fontos eseményre kerestem ruhát; sokat megpróbáltam, de a hasam mindenhol gondot jelentett. Az eladó hölgyek többsége rendkívül diszkréten próbálta e csöppnyi zavaró tényezőt figyelmen kívül hagyni, és nagy lelkesedéssel beszélt rá az adott ruhára. Volt egy hölgy azonban, aki csak ennyit mondott „Kedvesem ez a hatalmas has mindig ott lesz, hiába akar csinosan kinézni, ezt el kell fogadnia!” Mondanom sem kell ruhát ott nem vettem, de talán sosem fogok. Mindenesetre tényleg ez a megjegyzés volt az, ami a végső elhatározást meghozta nálam.

Újra nekiálltam keresni zsírleszívással kapcsolatban, de most már konkrét klinikát, orvost kerestem. A sok doktorúr között bukkantam rá Lévay Bernadettre; nagyon örültem, hogy találtam egy nőt, egy anyát, akiről el tudtam képzelni, hogy átérzi a testi problémák mögött rejlő lelki bajt is.
Természetesen rákerestem a nevére, és a segítőkészsége, önzetlensége még szimpatikusabbá tette őt számomra. Elhatároztam elmegyek hozzá konzultációra, hiszen mit veszíthetek? Hiszen a honlap tájékoztatása alapján (és valójában is), a konzultáció ingyenes, meg tudom a lehetőségeimet, személyesen találkozom a doktornővel, láthatom a klinikát.
Felhívtam a megadott mobilszámot, amit maga a Doktornő vett fel, és azonnal tudtam időpontot egyeztetni vele 1 héttel későbbre. Nagyon vártam a találkozást, és nem csalódtam. Egy energikus, közvetlen, határozott nőt ismerhettem meg Lévay Bernadett személyében. Elmondtam neki, hogy zsírleszívást szeretnék, ő megvizsgált, és elmagyarázta, hogy a zsírleszívás önmagában nem oldaná meg a problémámat, mert sajnos a két hasizmom is eltávolodott egymástól, ami később akár sérvet is okozhat. Hasplasztikára van szükség – mondta. Részletesen ismertette a műtét menetét, az előtte és utána időszak jellemzőit, berajzolta a hasamon a műtéti folyamatot. Búcsúzol csak annyit mondott: „Szép lesz, meglátod! Gondold át, és jelentkezz!”

És én átgondoltam azon az estén, eldöntöttem, hogy akarom, hogy normálisan nézzek ki, akarom a műtétet és vállalok minden kellemetlenséget, nehézséget. Másnap már megvolt az időpont a műtétre, addig is és a műtét után is Doktornővel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot e-mailben, bármi kérdésem volt, gyorsan kaptam rá választ.
Néhány szó a „kellemetlenségekről”: a műtétet megelőzően néhány vizsgálat elvégeztetésére szükség van: vérvétel, EKG, mellkasröntgen, hasi ultrahang.  Ezekkel a leletekkel kell a műtét előtt megjelenni.
Eljött az a bizonyos műtéti nap, nagyon izgultam előtte; de olyan gyorsan peregtek az események, hogy amikor már bent voltam a klinikán, nem foglalkoztam az izgalommal. Megkaptam a szobámat, elrendeztem a bőröndömet; kicsit várakoztam, és már vittek is a műtőbe. Mivel ez altatásos műtét, csak arra emlékszem, hogy keltegetnek, én éppen egy csodaszép zöld dombon toltam egy babakocsit, nagyon kellemes érzés volt; majd szorosan rám tekerték a haskötőt.

„a seb szépen gyógyult, és ez erőt adott”

Ezután még sokáig aludtam a szobámban, és hát amire ébredtem az minden volt, csak nem kellemes. Nagyon feszített a hasam, nem tudtam egyedül felkelni, csak a nővér segítségével. És hát kilógott az a két hosszú cső alul. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez nem kis dolog ez tényleg egy MŰTÉT! Nem tudtam kiegyenesedni, de másodszorra már egyedül keltem fel az ágyból, és jobban ment a mosdóba sétálás is. És ez a fokozatosság az egész gyógyulási folyamatra jellemző volt. Visszatérve a klinikán töltött estére, nem voltak fájdalmaim, tényleg csak a feszítő érzést tudom említeni; másnap délben jött Doktornő, megnézett, megírta a zárójelentést, elmondta, hogy mire számíthatok, hogyan kezeljem magamat otthon. Elhagyhattam a klinikát, de a két cső velem jött. Egy hétig állandó segítségemre volt egy kedves barátnőm, aki mosdatott (mert bizony ez az elején egyedül nem nagyon megy), ellátta a háztartást, és legfőképpen tartotta bennem a lelket. Mert bizony sokszor nehéz volt, leginkább a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzését megélni. De a seb szépen gyógyult, és ez erőt adott. Hat hétig nem emeltem, nem vezettem, minden utasítást betartottam. Semmilyen komplikáció nem lépett fel, most már a hegem is szépen halványodik; a hasam feszes, a szűk ruhákat már fel tudom venni; sőt sokan megdicsérnek, hogy mennyit fogytam, pedig valójában nem is…

Minden fájdalom, nehézség, könny ellenére nem bántam meg a műtétet, újracsinálnám, ilyen eredményre számítottam, elégedett vagyok. Csak azt bánom, hogy ennyi évig halogattam a döntést!

Köszönjük Mártának, hogy megosztotta velünk történetét és véleményét!